Rákóczi túrós

Rákóczi túrós

15 szelet:

·         Tészta-Teig:

o   50g porcukor-Kastorzucker

o   100g vaj-Butter

o   150g búzaliszt-Weizenmehl

·         Sárgabarack lekvár/dzsem-Aprikosamarmelade:

o   30g kenéshez

o   400g tetejére hab közé

·         Túrótöltelék-Quarkfüllung:

o   1400g tehéntúró (félzsíros)-Quark

o   140g búzadara-Grieß

o   280g Kristálycukor-Kristallzucker

o   1 db tojás-Eies

o   1 db citrom reszelt héja-abgelegte Schale von Zitrone

·         Tojáshab-Baiser:

o   100g kristálycukor-Kristallzucker

o   100g tojásfehérje-Eiweiß

Elkészítés:

·         A linzertészta hozzávalóit összegyúrjuk. Csak éppen addig gyúrjuk, míg összeáll!

·         Nyújtsuk egyenletes vastagságú lappá a linzertésztát, majd fektessük egy 20x30 cm-es sütőformába. Szurkáljuk meg, ezután tegyük légkeverés nélkül a 200 C-ra előmelegített sütőbe, és süssük aranybarnára pár perc alatt.

·         A túrótöltelék hozzávalóit mérjük egy üstbe, és kézzel, vagy géppel alaposan dolgozzuk össze.

·         A kisült, kihűlt linzerlapot vékonyan kenjük meg baracklekvárral, majd a túrótölteléket egyenletesen kenjük el rajta. Ezt tegyük be a sütőbe 180 C-ra, 40 percre, légkeverés nélkül.

·         Ha a túró kisült, vegyük ki a sütőből, és a tojásfehérjét a cukorral verjük kemény habbá, majd szedjük habzsákba.

·         Szedjük a baracklekvárt is habzsákba, majd a kisült túrótöltelékre felváltva csíkozzuk fel a baracklekvárt, és a fehérjehabot. Ha megvagyunk, tegyük vissza a sütőbe, ismét 200 C-ra, légkeverés nélkül 20-25 percre.

·         Ha kisült, hagyjuk teljesen kihűlni, majd szeleteljük.

Október

Október elsejével megkezdődött a meglepetések sorozata. Előszöris amikor beköltöztünk a lakásba kiderült, hogy a szobák elosztása pont fordítva lesz, mint gondoltuk. Azaz a fiúk laknak a felső szinten és a mi á, lányok lent. Ennek vannak előnyei, mint például a nagyobb magánszféra, de hátrányai is, mint az emeletestágy. Ezek után jött a második és legjobb meglepetés, akit Sebastiannak hívnak. Megtudtuk, hogy másnap érkezik repülővel Ecuadorból a negyedik impactos. Így az első feladatunk az volt, hogy a frankfurti repülőtéren megtaláljuk őt, készítettünk is egy jó nagy köszöntőntáblát, szépen németül, ugyanis ekkor még nem tudtuk, hogy Sebastian semmit sem tud németül. De a lényeg, hogy megtaláltuk egymást, így két fiú és két lány jelenti jelenleg a német impactot.

Ez szuper, mert párosan vagyunk, szóval egy valakinek nem kell mindig egyedül maradnia, Allan sincs egyedül, mint fiú, két európai és két dél-amerikai van, két 20 éves és két 18 éves van, szóval egyszerűen nagyon jól rendezte ezt Isten.

Az első napokban megismerkedhettünk az FTS idei tanulóival, ez egy bibliaiskola fiataloknak és sokat fogunk közösen dolgozni, így jó ha ismerjük őket. Megkaptuk a kulcsokat Monbachtalhoz, de persze csak miután megismerkedtünk a termekkel, raktárakkal, mindennel, ami fontos lehet az ittlétünk alatt. Megtanultuk az impact számítógépen a naptárakat kezelni, hogyan kell a buszt lefoglalni, ha mennünk kell valahova. Majd megmutatták, kitől kapjuk meg a kulcsot és kitől kapunk havonta pénzt az élelmiszerekre, amire szükségünk van. Megtudtuk, hol tudunk társasokat kölcsönözni, biliárdozni, csocsózni, mosni, tisztító szereket kérni, és mikor mehetünk be Steffen irodájába.

Sajnos a következő pár napot a fiúknak egy szemináriumon kellett tölteniük, így Mélanie és én a konyhára voltunk beosztva segíteni, mert sokan lebetegedtek és szükségük volt a segítő kezekre. Persze akkor érkeztünk, mikor nagytakarítás volt a kávézóban, így leolvasztottuk a hűtőket, tisztára mostuk, majd a kirakatot is, porszívóztunk, felmostunk, majd jött a wc... Másnap sem indult jobban a nap, mert a raktárban is le kellett mosni a polcokat, és a hűtőket, majd jött életem legfurább élménye takarítással kapcsolatban, a hűtőház. Kabátban, kötényben letörölgetni a polcokat és felmosni. Na ezek után még a hideg víz is forrónak hatott. Viszont délután szeletelhettem süteményeket és kirakhattam a kirakatba, először el sem hittem, hogy ilyen feladatot bíznak rám és ráadásul a régi süteményeket, amiket már nem adhatnak oda a vendégeknek, megkaptam és Mélanieval otthon megettük.

Harmadik nap pedig négy iskolás osztállyal készítettünk fáklyát, azaz 60 gyerek, 60 fáklya. De nagyon jól szórakoztunk, a gyerekek nagyon aranyosan próbálkoznak erős csomót kötni, kérdezősködnek, hogy honnan jöttünk. Este pedig fáklyás túrát csináltunk az erdőben. Az egészben pedig a legjobb, hogy a gyerekeknek végig csapatban kell dolgozniuk, még a fáklyát is kettesével kell készíteniük. Természetesen minden lépést megpróbálhatnak egyedül is, de jó eredményt csak közösen kapnak.

Amint a fiúk visszaértek a szemináriumról elkezdődött a kiképzés. Meg kell tanulnunk, hogyan magyarázzuk el egy-egy csoportnak az éppen adott workshop-ot, amit természetesen nekünk jobban kell ismernünk, mint a vendégeknek. Így készítettünk fáklyát, bőröztünk, előkészítettük a kincskeresőt, íjászkodtunk és megismerkedtünk egy német szülinapi játékkal, a Topfschlag-gal. Ez egy játék,a mikor bekötött szemmel kell megtalálni az édességet egy fakanállal, míg a többiek irányítanak, de óriásiban persze sokkal viccesebb. Mindehhez pedig rengeteg olyan szót kellett megtanulnunk, amit máskor sosem használunk vagy épp az anyanyelvünkön sem ismerjük, mivel még sosem használtuk. Például van valakinek szava az Abtropfteller-re? Ez egy karton tányér, ami a fáklyán van, hogy védje a kezünket a lecsöpögő viasztól. Keddenként pedig a szomszéd városka tini és ifi csapatának az alkalmainál segítünk, még leginkább csak résztvevők és alkalmi segítők vagyunk, de a gyerekek mellett sokkal gyorsabban tanulunk mi is.

Közben a csapat is szépen összecsiszolódott. Minden napot közösen indítunk Biblia olvasással, most épp az Apcselt olvassuk. Hetente egyszer csapatépítés van, azaz olyan dolgokról beszélgetünk, amik fontosak lehetnek a békés együttéléshez, például, kinek mi érték, a személyiségünk kapcsán milyen félreértések születhetnek, vagy csupán a kultúrából kifolyólag. Közösen vásárolunk be, étkezünk, szervezünk magunknak programokat a szabadidőben, például bicikli túra a szomszéd városba, vagy mini-golfozunk, esténként sokáig beszélgetünk, társasozunk, filmet nézünk és a feladatainkat is együtt oldjuk meg, így az első komoly szolgálatunkat is, ami a nagyszülők-unokák-tábor volt.

Maga az alapötlet, hogy unokák a nagyszüleikkel tölthetnek egy hetet, is nagyon jó, mert így közelebb kerülhetnek egymáshoz. Mélanieval mi vezettük a nagyobbik gyerek csoportot, a 9-15 évesek csoportját. Azaz minden délelőtt Jónásról beszélgettünk velük, játszottunk, kézműveskedtünk, énekeltünk és táncoltunk. Nem indult egyszerűen, hiszen a németünk még nem olyan perfekt, a csoporton belüli korkülönbség is nagy volt, de Isten megáldotta a csapatot és a hét végére már egész mély kiscsoportos beszélgetéseink voltak. Nagyon tartalmas hét volt, a vendégek nagyon hálásak voltak mindenért, jó volt velük időt tölteni, a csapat is kipróbálta magát szolgálatban, így tudjuk, mit fogunk legközelebb másképp csinálni.

Körlevél numero 1 – Kincső eltűnt?

Körlevél numero 1 – Kincső eltűnt?

 

„Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, 

ha a testvérek egyetértésben élnek! 

Zsoltárok 133;1

Még augusztus végén érkeztem Bad Liebenzellbe a Bevezetőszemináriumra. A programot nézve talán életem egyik legzsúfoltabb hete várt rám, az embereket nézve pedig sok újdonság, a helyzetemet nézve pedig mérhetetlen mennyiségű német elé néztem.

Tanultunk Istenről, a kultúrákról, hogy milyen különbségek lehetnek akár abban is, hogy Istennel milyen kapcsolatot alakítanak ki, hogy a különbségeket, hogyan ajánlott kezelni, hogyan tudunk jól működő csapatot kialakítani, hogy személyiségünk szerint milyen szerepet tudunk betölteni a csapatban, hogyan tartsunk alkalmat, hogyan írjunk beszámoló levelet, szóval kb. mindenről volt szó.

De persze nem ültünk végig. Sok-sok csapatmunka, gyakorlat és játék is tarkította napjainkat. Például volt imaest, mikor nem volt más dolgunk csak imádkozni... pontosabban írhattunk kéréseket, a bűneinket jelképesen lehúzhattuk a vécén, kaptunk igét, imádkozhattunk kettesben a segítőkkel, dicsőíthettünk és a végén úrvacsoráztunk. Megvolt az első bevetésünk is, ahol egy ajtóból, hordókból, vödrökből, kötéllel és szöggel kellett egy olyan hajót építeni, ami fennmarad a vízen és elbírja az egész csapatot. Ez pont olyan fura és vicces, mint ahogyan hangzik, de megcsináltuk.

Egyik nap átmentünk az idős diakonisszákhoz bemutatkozni, és az imaórájukra is beültünk. Imádkoznak mindenért, tehát a misszió összes aktuális imakérése elhangzik és ők imádkoznak érte, szóval, ha egy misszionáriusnak problémái akadtak a gyülekezettel, vagy csak baleset érte, akkor ők imádkoznak érte és ez hetente így van, és hálát adnak és látszik, hogy óriási imaháttere van a missziónak és így egy-egy misszionáriusnak is, ami lenyűgöző.

Vasárnap pedig valami teljesen más jött, a Herbstmission-Fest. Egy óriási sátor telt meg emberekkel, akik Jézusról akarnak hallani, rengeteg misszionárius jött el, hogy beszámoljon a munkájáról. Délelőtt istentisztelet volt prédikációval és egy pár missziói beszámoló. A sátron kívül is megtelt a hegy emberekkel, standok voltak szervezetenként és országonként felállítva, ahol közelebbről meg lehetett ismerkedni mindezekkel.

 A záróalkalom után jött a búcsú, a többi csapat haza ment és pár napon belül repülöre szállt és elrepült egy távoli országba, de én már a helyemen voltam.

A következő három hetet a Brecht családnál töltöttem, azaz a Misszióshegyi Gyülekezet lelkészcsaládjánál, hogy közelről is megismerjem a német kultúrát és gyakoroljam a nyelvet. Ez azt jelentette, hogy megismertem egy átlagos család napirendjét, a német háztartást, a konyhát, a gyülekezetet és német órára jártam.

Egy-egy alkalommal a gyülekezet hétközi alkalmait is megnézhettem, azaz voltam imaórán, és az összes gyerekeknek szóló alkalmon. Nekem nagyon tetszett, hogy nem csak egy konfi csoportja és egy ifije van a gyülekezetnek, hanem a gyerekek, már egész kicsi kortól jöhetnek. Minden csoportban több segítő volt és a feladatokat megosztják. Ráadásul ezek az alkalmak kb. egy időben futnak egymás mellett, így nem minden a lelkész feladata. Vasárnaponként is mindig más prédikál. Sőt az istentiszteletet is megosztják, így egy valaki vezeti az alkalmat, egy másik prédikál.

A harmadik hét végén pedig elkezdődött a meglepetések sorozata. Beköltöztünk az impact lakásba újra együtt voltunk a csapattal. Az első és legnagyobb meglepetés, az volt, hogy másnap érkezett meg Ecuadorból a negyedik impactos, Sebastian. Nagyon örültünk neki, így már tényleg-tényleg készen álltunk a bevetésre. Persze az első pár nap még azzal telt, hogy megszokjuk az új helyet, az embereket, a rendet. Így körbe vezettek minket, kaptunk kulcsokat, megismerkedtünk a legfontosabb emberekkel, megtanultuk, hogyan intézzük a pénzügyeink, hogyan szerezzünk kocsit, ha valahova mennünk kell, minek hol a helye, szóval sok-sok mindent.

Majd elkezdődött a kiképzést, azaz meg kell tanulnunk, hogyan magyarázzuk el egy-egy csoportnak az éppen adott workshop-ot, amit természetesen nekünk jobban kell ismernünk, mint a vendégeknek. Így készítettünk fáklyát, bőröztünk, előkészítettük a kincskeresőt és íjászkodtunk. De minden nap közösen indítjuk a napot Biblia olvasással, hetente egyszer csapatépítés van, közösen vásárolunk be, étkezünk, szervezünk magunknak programokat a szabadidőben, például bicikli túra a szomszéd városba, vagy mini-golfozunk, esténként sokáig beszélgetünk és a feladatainkat is együtt oldjuk meg, így az első komoly feladatunkat is, ami a nagyszülők-unokák-tábor volt.

 

Maga az alapötlet, hogy unokák a nagyszüleikkel tölthetnek egy hetet, is nagyon jó, mert így közelebb kerülhetnek egymáshoz. Mélanieval mi vezettük a nagyobbik gyerek csoportot, a 9-15 évesek csoportját. Azaz minden délelőtt Jónásról beszélgettünk velük, játszottunk, kézműveskedtünk, énekeltünk és táncoltunk. Nem indult egyszerűen, hiszen a németünk még nem olyan perfekt, a csoporton belüli korkülönbség is nagy volt, de Isten megáldotta a csapatot és a hét végére már egész mély kiscsoportos beszélgetéseink voltak. Nagyon tartalmas hét volt, a vendégek nagyon hálásak voltak mindenért, jó volt velük időt tölteni, a csapat is kipróbálta magát szolgálatban, így tudjuk, mit fogunk legközelebb másképp csinálni.

Köszönöm szépen a sok érdeklődést és támogatást, ezek nélkül nem lehetnék itt. Isten áldjon benneteket!

Imakérések:

• ·         Hála az első táborunkért
• ·         Hála, hogy négyen alkothatunk egy csapatot
• ·         Hála a csapattársakért, hogy egymást hordozhatjuk
•           A csapaton belüli különbségek, feszültségek leküzdésével igazi közösségünk lehessen
• ·         A német nyelv gyors elsajátításáért
• ·         A családjainkért

Kérlek, ha támogatni szeretnél, az utaláskor add meg a neved, hogy későbbiekben személyesen is megköszönhessem.

·         Banki kapcsolat (Forint):

·         Sándor Kincső

·         10103881-52364700-01004008

·         Bankverbindung (Euro):

·         Liebenzeller Mission gemeinnützige GmbH

·         Sparkasse Pforzheim Calw

·         BLZ 666 500 85; Konto-Nr. 33 00 234

·         IBAN: DE27 6665 0085 0003 3002 34

·         Spendencode: IMP 5337-2060

Gőzgombóc - Dampfnudel

Gőzgombóc - Dampfnudel

Hozzávalók:

• 500g liszt
• 20g élesztő (friss vagy csomagolt)
• 1/4 l tej
• 100g vaj
• 80g cukor
• 2 db tojás
• 1 csipet só
• 1 citrom héja

A formához:

• egy kevés vaj
• kb 1 evők. cukor
• kb 4 evők. tej

Elkészítés:
A lisztet, a puha vajat, a cukrot, a tojást, a sót, a citromhéjat egy edényben feloldjuk az élesztővel és a langyos tejjel, majd pár percig állni hagyjuk. Majd az összes többi hozzávalóval együtt puha tésztává gyúrjuk. Ezt letakarva egy meleg helyen kelni hagyjuk, míg a duplájára nem nő.
Előkészítünk egy formát, aminek van fedője és befér a sütőbe. Először kikenjük vajjal, majd megszórjuk cukorral és végül beleöntjük az előmelegített tejet. A tej nem kell, hogy forró legyen, csak langyos.
A tésztát kb 12 egyforma nagyságú nagyságú labdácskává gyúrjuk, és a formába helyezzük. Rátesszük a fedőt és még kb 15 percig állni hagyjuk a gombócokat, hogy feljöjjenek egy kicsit. Végük pedig a fedővel együtt berakjuk a formát az előmelegített sütőbe és 200°C-on kb 30-40 percig sütjük, míg a gombócok teteje aranybarnára nem sül.
Vaníliasodóval tálalva a legjobb.

A német nyelv és kultúra

A következő három hetet a Brecht családnál töltöttem, azaz a Misszióshegyi Gyülekezet lelkészcsaládjánál, hogy közelről is megismerjem a német kultúrát és gyakoroljam a nyelvet. Ez azt jelentette, hogy megismertem egy átlagos család napirendjét, a német háztartást, a konyhát, a gyülekezetet és német órára jártam.

A családom nagyon kedves volt, segítettem ahol tudtam, így mosogattam, főztem, a hirdetőtábla dekorációjának készítésébe is beszálltam, de legtöbbet mégis a két kisfiú mellett tanultam, mikor velük játszottam, felügyeltem rájuk vagy olvastam nekik. A szélesebb családi kört is megismerhettem egy születésnapi összejövetelen, ami nagyon vicces volt, mert közben a vérszerinti családom is szülinapozott. A legérdekesebb pedig az volt, hogy az öregeket érdekelte, honnan is jöttem, mert emlékeztek rá, mikor sok magyar menekült Németországba. Kirándulni is voltunk, megmutatták a Wilhelmát, ami Stuttgartban egy óriási állat- és növénykert és gyönyörű. Régi épületekkel, az állatoknak nagy kifutójuk van és az emberszabásúaknak még óvodája is van, így életemben először láthattam közelről baba majmokat és irtó édesek. (Vajon miért teremtette Isten a medúzákat?) Nagyon hálás vagyok a vendéglátócsaládomnak, ezért a három hétért, mert egyszerűen szuper volt.

Az első pár új szó, amit megtanultam németül a Bagger 

(kotrógép), a Kran (daru) és a Walze (úthenger) volt, mivel a fiúknak olvastam mesét és nagyon szeretik az építkezést, és a tűzoltókat. Majd jött a játszótér összes praktikus szava, így a csúszda, hinta, homokvár, lapát, labda... De nem csak játszottam, beengedtek a konyhába, sőt még egy Rákóczi túróst is süthettem, így hozzávalók és az eszközök neveit is megtanultam. A süti pedig elég jó lett. Megismertem közelebbről a sváb konyhát és végül arra a megállapításra jutottunk, hogy a német és a magyar konyha nem különbözik nagyon fűszereiben, de az hogy hogyan is fogyasztják, az ételeket az csöppet sem hasonlít. Például egyik nap azt mondták, hogy lencsét fogunk enni, és én számítottam valami húsra mellé, de a lencsefőzeléket egyszerűen a sváb tésztával a Specle-vel ettük és természetesen salátával. (A Specle amúgy hosszúkás nokedli.) De megkaptam a Dampfnudel receptjét is és minden nap ihattam kölyökpezsgőt, mert itt mindenki Sprudel-el (bubusvízzel) issza a szörpöt.

Egy-egy alkalommal a gyülekezet hétközi alkalmait is megnézhettem, azaz voltam imaórán, és az összes gyerekeknek szóló alkalmon. Nekem nagyon tetszett, hogy nem csak egy konfi csoportja és egy ifije van a gyülekezetnek, hanem a gyerekek, már egész kicsi kortól jöhetnek. Szóval van egy baba-mama kör a totyogóknak, egy óvodás csoport (3-6 évig), egy alsótagozat (6-9 évig), felső tagozatban a fiúk és a lányok külön vannak (9-12 évig), aztán egy tiniklub (13-15 évig) és végül egy ifi 17 éves kortól. Minden csoportban több segítő volt és a feladatokat megosztják. Ráadásul ezek az alkalmak kb egy időben futnak egymás mellett, így nem minden a lelkész feladata. Vasárnaponként is mindig más prédikál, mivel rengeteg munkatársa van itt a Liebenzelli Missziónak. Sőt az istentiszteletet is megosztják, így egy valaki vezeti az alkalmat, egy másik prédikál.

 

A keresztyények nyelvezete pedig tényleg nehéz, tehát "A fancy keresztyény szavak szótárát" tényleg meg lehetne írni, mert ezeket más nem használja csak mi. Bármilyen logikusan pakolják egymás után a szavakat a németek, bámennyi dolgot tudok magyarul, nem feltétlen értem meg először a Bibliát, vagy csupán csak nem tudom magam kifejezni az ifin. Na, igen, ezt még tanulni kell. De mégis jólérzem magam, mert néha felcsendül egy ismerős dallam, és leírhatatlan öröm az, úgy ahogy megértett prédikáció és a magamnak levont következtetés után, az ISTENTISZTELETEN Oceans-t énekelni. Hisz valahogy most én is így vagyok, kiléptem a komfort zónámból.

A német nyelv pedig néha olyan értelmetlennek tűnik és fájdalmas, mikor három év nyugalom után újra fel kell elevenítened, hogy mi is az a passzív vagy egyáltalán az, hogy német órára kell járnod. Bár csapat szempontjából jó volt, hiszen amíg sétáltunk haza beszélgethettünk, vagy az órán a beszélgetések során is jobban megismertük egymást, bár a java csak később jön.

Bevezető szeminárium

Éééés végre valahára megérkezett!!! Mélanie! :D

Mélanie a Liebenzelli Misszió egy franciaországi gyülekezetéből jelentkezett a németországi impact csapatba, azaz a következő 10 hónapban ő lesz a szobatársam, csapattársam, legközelebbi hozzátartozóm, remélhetőleg a legjobb barátom is. Már nagyon vártam, hogy találkozzunk, mert a tavalyi franciaországi impactosok meséltek egy pár dolgot róla. És szuper, kedves, van egy húga, édes a francia akcentusa, de szerencsére tud angolul is, már evett csigát és ő is kíváncsian várja következő évet.

Igen, szóval elkezdődött a bevezető szeminárium az idei év Francia, Japán, Zambia, Ecuador és Deutschland impact csapatának. Vasárnap már Fayeel kirakósoztunk, mert ő is hamarabb érkezett, csak nem annyival mint én. Majd reggel sok-sok ember érkezett és várta a kezdést. A programot nézve talán életem egyik legzsúfoltabb hete várt rám, az embereket nézve pedig sok újdonság, a helyzetemet nézve pedig mérhetetlen mennyiségű német elé néztem.

Az ismerkedős játékokat eddig mindig szerettem, mert lelkészgyerekként mindenkit ismertem, így nem volt bennük semmi megerőltető. De most, mikor legalább 5 lány neve kezdődött "L" betűvel és csak egy pár órája találkoztunk először, megismertem azt az érzést, amit minden halandó érezhet, ha ismerkedős játékokról van szó. Ezennel szeretnék bocsánatot kérni, minden ördögi mosolyért, amit egy-egy ismerkedős játék kezdetén ejtettem. Na, de a lényeg, hogy az első nap az ismerkedésről szólt, megismertük egymást és egy picit a missziót is.

Másnap pedig már kezdődött a szorgos tanulás. Tanultunk Istenről, a kultúrákról, hogy milyen különbségek lehetnek akár abban is, hogy Istennel milyen kapcsolatot alakítanak ki, hogy a különbségeket, hogyan ajánlott kezelni, hogy milyen rossz lesz a honvágy, főleg karácsony táján, a kommunikációról, új imádkozási formákat tanultunk, hogyan tudunk jól működő csapatot kialakítani, hogy személyiségünk szerint milyen szerepet tudunk betölteni a csapatban, hogyan tartsunk alkalmat, hogyan írjunk beszámoló levelet, szóval kb mindenről volt szó.

De persze nem ültünk végig, sok-sok csapatmunka, gyakorlat és játék is tarkította napjainkat. Például, ha már mindenki fáradt volt és nehezen bírt koncentrálni, akkor a nap harmadik előadását egy kis majomkodással kezdtük, azaz egy videó után tömegesen ugráltunk. Noss ez annyira őrülten néz ki ahogy először gondolnánk, de mindenképpen felébreszti az embert. De volt imaeste is, mikor nem volt más dolgunk csak imádkozni...pontosabban írhattunk kéréseket, a bűneinket jelképesen lehúzhattuk a vécén, kaptunk igét, imádkozhattunk kettesben a segítőkkel, dicsőíthettünk és a végén úrvacsoráztunk. Megvolt az első bevetésünk, először egy feladatlapot kellett megoldani, és a helyes válaszokért a végén pénzt kaptunk. A pénzből pedig a következő fordulóban egy árverésen dolgokat kellett venni a hajónkhoz, amit nekünk kellett utána megépítenünk. Azaz egy ajtóból, hordókból, vödrökből, kötéllel és szöggel kellett egy olyan hajót építeni, ami fennmarad a vízen és elbírja az egész csapatot. Noss ez pont olyan fura és vicces, mint ahogyan hangzik, de megcsináltuk (nem mindenkinek sikerült). Egyik nap átmentünk az idős diakonisszákhoz bemutatkozni, és az imaórájukra is beültünk, ami nagyon érdekes volt. A lelkész elmond egy pár dolgot, majd a nővérek imádkoznak ezért a pár dologért, ki magában, ki hangosan, majd a lelkész újra elmond egy pár dolgot és a nővérek imádkoznak, és ez így megy, míg a pontok végére nem érnek. És imádkoznak mindenért, tehát a misszió összes aktuális imakérése elhangzik és ők imádkoznak érte, szóval, ha egy misszionáriusnak problémái akadtak a gyülekezettel, vagy csak baleset érte, akkor ők imádkoznak érte és ez hetente így van, és hálát adnak és látszik, hogy óriási imaháttere van a missziónak és így egy-egy misszionáriusnak is, ami lenyűgöző.

A második héten leginkább csak kultúr- és nyelviórák voltak, reggeltől estig. Ami elég fárasztónak hangzik, de szerencsére a kultúra része is fontos, amibe egy városnézés, fagyizás vagy várlátogatás is belefér, mert természetesen közben is németül beszélünk. Így ezt a hetet már teljesen a csapatunkkal töltöttük és este is csapatos feladatok voltak, így elkezdtünk összeszokni. A nyelvi korlátok ellenére elég jól megértjük már egymást, de a beszélgetéseink kívülről nézve elég viccesek lehetnek. Ugyanis mikor egy brazil, egy francia és egy magyar próbál félig németül, félig angolul beszélgetni, abból elég hamar egy google-s activity lesz.

Utolsó nap írhattunk magunknak egy levelet, hogy most mit is gondolunk, de a jövőbeli énünk ezt már biztosan jobban tudja, szóval elég vicces lesz, mikor visszakapjuk. Este pedig megtartottuk a záróestet, eddigre már összeszokott a dicsőítő csapat, már nem volt fura, ha az imádság során nem csak német, hanem francia, portugál és magyar szavak is elhangoztak, már megvolt, ki vezeti az egyes részeket és gördülékenyen ment minden.

Vasárnap pedig valami teljesen más jött, a Herbstmissionsfest. Egy óriási sátor telt meg emberekkel, akik Jézusról akarnak hallani, rengeteg misszionárius jött el, hogy beszámoljon a munkájáról. Délelőtt istentisztelet volt prédikációval és egy pár missziói beszámoló. A sátron kívül is megtelt a hegy emberekkel, standok voltak szervezetenként és országonként felállítva, ahol közelebbről meg lehetett ismerkedni mindezekkel. A legviccesebb a belső-ázsiai stand volt, mert felállítottak egy jurtát és misszionáriusok olyan ruhában járkáltak, mint amilyenben az ősmagyarokat mutatják. Először eléggé meglepődtem, hogy mit keresnek itt a magyarok, majd elolvastam a feliratot és minden világos lett. A záróalkalmon mi is kimentünk a színpadra a misszionáriusokkal és megáldottak, csak akkor tűnt fel, hogy mennyi ember is jött el erre a rendezvényre és hogy milyen nagy ez a sátor.

Majd jött a búcsú, a többi csapat haza ment és pár napon belül repülőre szállt és elrepült egy távoli országba, de én már a helyemen voltam, így Steffenéknél vacsoráztam. A tavalyi magyar impactlerekkel gulyáslevest főztünk, így megismerkedhettem, a német konyha hiányosságaival, pontosabban, hogy milyen trükkökkel lehet elérni, hogy a hiányzó magyar alapanyagok nélkül, magyar ételt készíthessünk.
A vacsora után pedig a csomagjaimmal átköltözködtem a második otthonomba, a Brecht családhoz, de róluk majd később.

Re-entry

Jóval korábban érkeztem, így az előző év impactlereinek tartott visszaérkező szemináriumon is résztvehettem. Itt nem kellett mindig ott lennem, csak az áhítatokon és a beszámolókon voltam ott, a szervezeti és ügyintézési dolgokból kimaradhattam, ami kifejezetten jó volt, mert pár óra után annyira fájt a fejem, hogy inkább aludtam egyet. Ez amúgy teljesen normális és nem kell aggódni, hogy esetleg agydaganatom van, csak a folytonos német fordítás megterheli az embert. Ráadásul jó pár új barátot is szereztem, sok-sok dolgot megtudtam az impactról és még hasznos is voltam, mert segítettem a konyhán.

Minden reggel áhítat volt, közös étkezések és délután szervezeti dolgok és előadások a visszatéréssel kapcsolatban. Így a rekultúrsokk, a levélírás és a pénzügyi dolgok is helyet kaptak a programban. De mindig az este volt a legjobb, mert akkor egy-egy csapat számolt be a bevetésről és a célországról. Láttunk képeket Ecuadorról, Japánról és Franciaországról, táncoltunk, énekeltünk különböző nyelveken, pantomim jeleneteket láttunk, különlegességeket próbálhattunk ki, mint a zöldtea vagy az equadori banán. 

De a legjobb még ezek közül is az volt, mikor személyesen elmondták, Isten hogyan volt velük, hogyan láthatták a változást az emberek életében, hogyan használta őket és hogyan váltak csapattá. Óriási löketet adott, mert láttam, hogy fiatalok mennek rövid időre misszióba és Isten rajtuk keresztül szólít meg új embereket. Például a francia csapat megszólított két lányt, összebarátkozott velük, de a templomba nem tudtak eljárni a szüleik miatt. Mégsem adta fel a csapat és rengeteget imádkoztak értük, így hónapok után végre újra eljutott a két fiatal a templomba és azóta egyre gyakrabban járnak. Vagy Japánban egy hölgy mindig csak a lányát vitte az alkalmakra, mondván, hogy ő már túl öreg egy teljesen új életformát felvenni és keresztyénné lenni. Viszont szerette volna, hogy a lánya keresztyén legyen, ezért mindig elvitte az órákra, a templomba, majd egyszer egy női alkalomra már egyedül jött.

A hét végére már nagyon vártam, hogy elkezdődjön az idei év bevezető szemináriuma és megkaphassam az impactos pólóm, de erre még legalább egy hetet kellett várnom.

Mivel sok szabadidőm volt Steffen (ő lesz a főnököm a következő 10 hónapban) úgy gondolta, hogy besegíthetnék Monbachtalban, azaz a jövendő otthonomban. Monbachtalban azon a héten volt az utolsó családi tábor és az ovis csoportból hiányzott egy ember, így ott egy kicsit segíthettem, majd a délutáni sorverseny lebonyolításába is beszállhattam. Így újabb emberekkel és az eljövendő otthonommal is megismerkedhettem.

Összességében elég zsúfolt volt az első pár napom, de boldog vagyok, hogy itt lehetek.

Megérkeztem!

Igen, egy fél napos kocsikázás után megérkeztünk Calwba. Hajnalban indultunk és délután értünk ebbe a hegyen fekvő városba, amiről most már tudom, hogy a környék nagyvárosa, tehát az itteni rendszámok cw-vel kezdődnek. Ami először feltűnhet egy magyar alföldi gyereknek, hogy itt a Fekete erdőben a szintkülönbségek igenis nagyok, azaz a szomszéd valójában alattad lakik, így a labdáért is mászni kell, ha esetleg átpattanna a szomszédhoz.

Szóval az első éjszakát Calwban töltöttük és szerencsére a felelős személy is visszaérkezett a nyaralásáról, így estére végre biztos lett, hogy tudnak engem fogadni. Pedig lényegében én aznap akartam megérkezni, na mindegy. Így kicsit többet lehettem a családommal.

Másnap reggeli után vásároltunk, pontosabban kaptam egy német mobilt, hogy egyszerűbben kommunikálhassak a németekkel. Az részletkérdés, hogy ez a probléma ettől még nem lett teljesen megoldva. Természetesen az írószerek között is szétnéztünk, hiszen pár nap múlva kezdődött a suli a tesóimnak, találtunk is egy pár menő cuccot. Majd kocsiba ültünk és átmentünk a szomszéd városkába, azaz Bad Liebenzellbe. Én picit aggódtam, hogy megtaláljuk-e a helyet és a személyt, aki tudja, mi lesz velem. De a Liebenzelli Misszió és a Missziós hegy még ki is van táblázva és a hegyen belül pedig útmutató táblák vannak a fontosabb épületekhez szóval könnyedén megtaláltuk a helyet és hála Istennek az emberünk is ott volt. Így Stephan Trickel, az egyik felelős személlyel személyesen is megismerkedhettem az sok-sok email után.

Megmutatta, hol fogok lakni a következő két és fél hétben, majd bepakoltuk a zsákjaimat, mivel mindenkinél hamarabb érkeztem, választhattam szobát és ágyat is. Az emeletes ágy teteje másfél hét után már kevésbé bizonyult okos döntésnek, de azért annak is megvan az előnye.

Ezek után jött a búcsú, ami nem volt egyszerű, de Panni humora mindent megkönnyít. Szeretem őket és hiányoznak.

Ezek után kipakoltam a legfontosabb dolgokat, hogy élhetőbbek legyenek a körülmények és felkészülten fogadhassam az eljövendőket.