Bevezető szeminárium

Éééés végre valahára megérkezett!!! Mélanie! :D

Mélanie a Liebenzelli Misszió egy franciaországi gyülekezetéből jelentkezett a németországi impact csapatba, azaz a következő 10 hónapban ő lesz a szobatársam, csapattársam, legközelebbi hozzátartozóm, remélhetőleg a legjobb barátom is. Már nagyon vártam, hogy találkozzunk, mert a tavalyi franciaországi impactosok meséltek egy pár dolgot róla. És szuper, kedves, van egy húga, édes a francia akcentusa, de szerencsére tud angolul is, már evett csigát és ő is kíváncsian várja következő évet.

Igen, szóval elkezdődött a bevezető szeminárium az idei év Francia, Japán, Zambia, Ecuador és Deutschland impact csapatának. Vasárnap már Fayeel kirakósoztunk, mert ő is hamarabb érkezett, csak nem annyival mint én. Majd reggel sok-sok ember érkezett és várta a kezdést. A programot nézve talán életem egyik legzsúfoltabb hete várt rám, az embereket nézve pedig sok újdonság, a helyzetemet nézve pedig mérhetetlen mennyiségű német elé néztem.

Az ismerkedős játékokat eddig mindig szerettem, mert lelkészgyerekként mindenkit ismertem, így nem volt bennük semmi megerőltető. De most, mikor legalább 5 lány neve kezdődött "L" betűvel és csak egy pár órája találkoztunk először, megismertem azt az érzést, amit minden halandó érezhet, ha ismerkedős játékokról van szó. Ezennel szeretnék bocsánatot kérni, minden ördögi mosolyért, amit egy-egy ismerkedős játék kezdetén ejtettem. Na, de a lényeg, hogy az első nap az ismerkedésről szólt, megismertük egymást és egy picit a missziót is.

Másnap pedig már kezdődött a szorgos tanulás. Tanultunk Istenről, a kultúrákról, hogy milyen különbségek lehetnek akár abban is, hogy Istennel milyen kapcsolatot alakítanak ki, hogy a különbségeket, hogyan ajánlott kezelni, hogy milyen rossz lesz a honvágy, főleg karácsony táján, a kommunikációról, új imádkozási formákat tanultunk, hogyan tudunk jól működő csapatot kialakítani, hogy személyiségünk szerint milyen szerepet tudunk betölteni a csapatban, hogyan tartsunk alkalmat, hogyan írjunk beszámoló levelet, szóval kb mindenről volt szó.

De persze nem ültünk végig, sok-sok csapatmunka, gyakorlat és játék is tarkította napjainkat. Például, ha már mindenki fáradt volt és nehezen bírt koncentrálni, akkor a nap harmadik előadását egy kis majomkodással kezdtük, azaz egy videó után tömegesen ugráltunk. Noss ez annyira őrülten néz ki ahogy először gondolnánk, de mindenképpen felébreszti az embert. De volt imaeste is, mikor nem volt más dolgunk csak imádkozni...pontosabban írhattunk kéréseket, a bűneinket jelképesen lehúzhattuk a vécén, kaptunk igét, imádkozhattunk kettesben a segítőkkel, dicsőíthettünk és a végén úrvacsoráztunk. Megvolt az első bevetésünk, először egy feladatlapot kellett megoldani, és a helyes válaszokért a végén pénzt kaptunk. A pénzből pedig a következő fordulóban egy árverésen dolgokat kellett venni a hajónkhoz, amit nekünk kellett utána megépítenünk. Azaz egy ajtóból, hordókból, vödrökből, kötéllel és szöggel kellett egy olyan hajót építeni, ami fennmarad a vízen és elbírja az egész csapatot. Noss ez pont olyan fura és vicces, mint ahogyan hangzik, de megcsináltuk (nem mindenkinek sikerült). Egyik nap átmentünk az idős diakonisszákhoz bemutatkozni, és az imaórájukra is beültünk, ami nagyon érdekes volt. A lelkész elmond egy pár dolgot, majd a nővérek imádkoznak ezért a pár dologért, ki magában, ki hangosan, majd a lelkész újra elmond egy pár dolgot és a nővérek imádkoznak, és ez így megy, míg a pontok végére nem érnek. És imádkoznak mindenért, tehát a misszió összes aktuális imakérése elhangzik és ők imádkoznak érte, szóval, ha egy misszionáriusnak problémái akadtak a gyülekezettel, vagy csak baleset érte, akkor ők imádkoznak érte és ez hetente így van, és hálát adnak és látszik, hogy óriási imaháttere van a missziónak és így egy-egy misszionáriusnak is, ami lenyűgöző.

A második héten leginkább csak kultúr- és nyelviórák voltak, reggeltől estig. Ami elég fárasztónak hangzik, de szerencsére a kultúra része is fontos, amibe egy városnézés, fagyizás vagy várlátogatás is belefér, mert természetesen közben is németül beszélünk. Így ezt a hetet már teljesen a csapatunkkal töltöttük és este is csapatos feladatok voltak, így elkezdtünk összeszokni. A nyelvi korlátok ellenére elég jól megértjük már egymást, de a beszélgetéseink kívülről nézve elég viccesek lehetnek. Ugyanis mikor egy brazil, egy francia és egy magyar próbál félig németül, félig angolul beszélgetni, abból elég hamar egy google-s activity lesz.

Utolsó nap írhattunk magunknak egy levelet, hogy most mit is gondolunk, de a jövőbeli énünk ezt már biztosan jobban tudja, szóval elég vicces lesz, mikor visszakapjuk. Este pedig megtartottuk a záróestet, eddigre már összeszokott a dicsőítő csapat, már nem volt fura, ha az imádság során nem csak német, hanem francia, portugál és magyar szavak is elhangoztak, már megvolt, ki vezeti az egyes részeket és gördülékenyen ment minden.

Vasárnap pedig valami teljesen más jött, a Herbstmissionsfest. Egy óriási sátor telt meg emberekkel, akik Jézusról akarnak hallani, rengeteg misszionárius jött el, hogy beszámoljon a munkájáról. Délelőtt istentisztelet volt prédikációval és egy pár missziói beszámoló. A sátron kívül is megtelt a hegy emberekkel, standok voltak szervezetenként és országonként felállítva, ahol közelebbről meg lehetett ismerkedni mindezekkel. A legviccesebb a belső-ázsiai stand volt, mert felállítottak egy jurtát és misszionáriusok olyan ruhában járkáltak, mint amilyenben az ősmagyarokat mutatják. Először eléggé meglepődtem, hogy mit keresnek itt a magyarok, majd elolvastam a feliratot és minden világos lett. A záróalkalmon mi is kimentünk a színpadra a misszionáriusokkal és megáldottak, csak akkor tűnt fel, hogy mennyi ember is jött el erre a rendezvényre és hogy milyen nagy ez a sátor.

Majd jött a búcsú, a többi csapat haza ment és pár napon belül repülőre szállt és elrepült egy távoli országba, de én már a helyemen voltam, így Steffenéknél vacsoráztam. A tavalyi magyar impactlerekkel gulyáslevest főztünk, így megismerkedhettem, a német konyha hiányosságaival, pontosabban, hogy milyen trükkökkel lehet elérni, hogy a hiányzó magyar alapanyagok nélkül, magyar ételt készíthessünk.
A vacsora után pedig a csomagjaimmal átköltözködtem a második otthonomba, a Brecht családhoz, de róluk majd később.

Re-entry

Jóval korábban érkeztem, így az előző év impactlereinek tartott visszaérkező szemináriumon is résztvehettem. Itt nem kellett mindig ott lennem, csak az áhítatokon és a beszámolókon voltam ott, a szervezeti és ügyintézési dolgokból kimaradhattam, ami kifejezetten jó volt, mert pár óra után annyira fájt a fejem, hogy inkább aludtam egyet. Ez amúgy teljesen normális és nem kell aggódni, hogy esetleg agydaganatom van, csak a folytonos német fordítás megterheli az embert. Ráadásul jó pár új barátot is szereztem, sok-sok dolgot megtudtam az impactról és még hasznos is voltam, mert segítettem a konyhán.

Minden reggel áhítat volt, közös étkezések és délután szervezeti dolgok és előadások a visszatéréssel kapcsolatban. Így a rekultúrsokk, a levélírás és a pénzügyi dolgok is helyet kaptak a programban. De mindig az este volt a legjobb, mert akkor egy-egy csapat számolt be a bevetésről és a célországról. Láttunk képeket Ecuadorról, Japánról és Franciaországról, táncoltunk, énekeltünk különböző nyelveken, pantomim jeleneteket láttunk, különlegességeket próbálhattunk ki, mint a zöldtea vagy az equadori banán. 

De a legjobb még ezek közül is az volt, mikor személyesen elmondták, Isten hogyan volt velük, hogyan láthatták a változást az emberek életében, hogyan használta őket és hogyan váltak csapattá. Óriási löketet adott, mert láttam, hogy fiatalok mennek rövid időre misszióba és Isten rajtuk keresztül szólít meg új embereket. Például a francia csapat megszólított két lányt, összebarátkozott velük, de a templomba nem tudtak eljárni a szüleik miatt. Mégsem adta fel a csapat és rengeteget imádkoztak értük, így hónapok után végre újra eljutott a két fiatal a templomba és azóta egyre gyakrabban járnak. Vagy Japánban egy hölgy mindig csak a lányát vitte az alkalmakra, mondván, hogy ő már túl öreg egy teljesen új életformát felvenni és keresztyénné lenni. Viszont szerette volna, hogy a lánya keresztyén legyen, ezért mindig elvitte az órákra, a templomba, majd egyszer egy női alkalomra már egyedül jött.

A hét végére már nagyon vártam, hogy elkezdődjön az idei év bevezető szemináriuma és megkaphassam az impactos pólóm, de erre még legalább egy hetet kellett várnom.

Mivel sok szabadidőm volt Steffen (ő lesz a főnököm a következő 10 hónapban) úgy gondolta, hogy besegíthetnék Monbachtalban, azaz a jövendő otthonomban. Monbachtalban azon a héten volt az utolsó családi tábor és az ovis csoportból hiányzott egy ember, így ott egy kicsit segíthettem, majd a délutáni sorverseny lebonyolításába is beszállhattam. Így újabb emberekkel és az eljövendő otthonommal is megismerkedhettem.

Összességében elég zsúfolt volt az első pár napom, de boldog vagyok, hogy itt lehetek.