Jóval korábban érkeztem, így az előző év impactlereinek tartott visszaérkező szemináriumon is résztvehettem. Itt nem kellett mindig ott lennem, csak az áhítatokon és a beszámolókon voltam ott, a szervezeti és ügyintézési dolgokból kimaradhattam, ami kifejezetten jó volt, mert pár óra után annyira fájt a fejem, hogy inkább aludtam egyet. Ez amúgy teljesen normális és nem kell aggódni, hogy esetleg agydaganatom van, csak a folytonos német fordítás megterheli az embert. Ráadásul jó pár új barátot is szereztem, sok-sok dolgot megtudtam az impactról és még hasznos is voltam, mert segítettem a konyhán.
Minden reggel áhítat volt, közös étkezések és délután szervezeti dolgok és előadások a visszatéréssel kapcsolatban. Így a rekultúrsokk, a levélírás és a pénzügyi dolgok is helyet kaptak a programban. De mindig az este volt a legjobb, mert akkor egy-egy csapat számolt be a bevetésről és a célországról. Láttunk képeket Ecuadorról, Japánról és Franciaországról, táncoltunk, énekeltünk különböző nyelveken, pantomim jeleneteket láttunk, különlegességeket próbálhattunk ki, mint a zöldtea vagy az equadori banán.
De a legjobb még ezek közül is az volt, mikor személyesen elmondták, Isten hogyan volt velük, hogyan láthatták a változást az emberek életében, hogyan használta őket és hogyan váltak csapattá. Óriási löketet adott, mert láttam, hogy fiatalok mennek rövid időre misszióba és Isten rajtuk keresztül szólít meg új embereket. Például a francia csapat megszólított két lányt, összebarátkozott velük, de a templomba nem tudtak eljárni a szüleik miatt. Mégsem adta fel a csapat és rengeteget imádkoztak értük, így hónapok után végre újra eljutott a két fiatal a templomba és azóta egyre gyakrabban járnak. Vagy Japánban egy hölgy mindig csak a lányát vitte az alkalmakra, mondván, hogy ő már túl öreg egy teljesen új életformát felvenni és keresztyénné lenni. Viszont szerette volna, hogy a lánya keresztyén legyen, ezért mindig elvitte az órákra, a templomba, majd egyszer egy női alkalomra már egyedül jött.
A hét végére már nagyon vártam, hogy elkezdődjön az idei év bevezető szemináriuma és megkaphassam az impactos pólóm, de erre még legalább egy hetet kellett várnom.
Mivel sok szabadidőm volt Steffen (ő lesz a főnököm a következő 10 hónapban) úgy gondolta, hogy besegíthetnék Monbachtalban, azaz a jövendő otthonomban. Monbachtalban azon a héten volt az utolsó családi tábor és az ovis csoportból hiányzott egy ember, így ott egy kicsit segíthettem, majd a délutáni sorverseny lebonyolításába is beszállhattam. Így újabb emberekkel és az eljövendő otthonommal is megismerkedhettem.
Összességében elég zsúfolt volt az első pár napom, de boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése