„Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.”
Fil. 4;13
November 29. reggele egy igazán hideg, fagyos reggel
volt. A napunk korán indult, mert tudtuk, hogy fagyott az éjjel és a busz kint
maradt, így le kell kaparnunk az ablakot, hogy biztonságosan eljussunk Bad
Liebenzellbe az első óránkra a Bibliaiskolában. Gyorsan megreggeliztünk,
bepakoltuk az összes felszerelést, amire csak szükségünk lehet a Korinthusi
levél tanulmányozásához, majd elbicikliztünk a buszhoz. Allan hamarabb indult,
hogy jégtelenítse a busz ablakait. Így már elindulhattunk.
Mint mindig Mélanie vezetett, én mellette ültem, a
fiúk pedig mögöttünk. Mint mindig, most is ballra, azaz Bad Liebenzell felé
akartunk felhajtani a főútra. Mint mindig Mélanie körbe nézett és
elindult. De most balról jött egy másik autó…
A piros kocsi vezetője még el tudta rántani a kormányt,
így csak a busz orrába ment bele kb. nyolcvannal. Emlékszem még sikítottam
Mélanienak, mikor láttam az autót, aztán repültünk a másik irányba, végül a
légzsák ütött ki.
Mikor magamhoz tértem és még csukva volt a szemem, azt
hittem, csak álom volt, de jobban fájt, hogy csak álom legyen. Kinyitottam a
szemem, nem kaptam levegőt, levegőért kapkodva sikítottam. Ekkor már biztos
volt, hogy eltörött a szegycsontom. Mikor végre kaptam levegőt, felmértem a
helyzetet és elmondtam egy gyors imát. A fiúk már kiszálltak az autóból. Allan
odajött hozzám, kinyitotta az ajtót, megkérdezte, jól vagyok-e. Persze nem
voltam jól, de már kaptam levegőt és Sebastian pont akkor esett össze majdnem,
szóval azt mondtam megvagyok és segítsen Sebastiannak. Mélanie eszméletlen volt,
már valaki szólongatta. Elmondtam kik is vagyunk s ekkor hallottam, hogy már
hívták a mentőt.
Eszembe jutott, hogy Steffent a vezetőnket is
értesíteni kell, mert ő is sokat tudna segíteni. Megpróbáltam kiszállni, de nem
ment, valójában már ülni sem tudtam, mert fájt. Mikor a légzsák leengedett
láttam, hogy az egyik térdemen kilyukadt a nadrág és vérzik, de a legijesztőbb
az volt, hogy amióta kinyitottam a szemem, folyamatosan egyre kevesebbet
láttam, egyre homályosabb lett minden. Hozzám is jöttek emberek, megkértem
őket, hogy hívják fel Steffent, mert én nem látom a neveket, egy ember el is
vitte a mobilom, később egy másik hozta vissza. Közben láttam, hogy Steffen már
megérkezett és aggódva rohangált fel s alá. Nem tudtam ülni és a fájdalom
egyre nagyobb lett, így elkezdtem magam kézzel kinyomni, hogy ne terhelődjön
annyi súly a medencémre, viszont így a törött szegycsontom terheltem. Még így
is jobb volt…
Mélanie egyszer picit magához tért, felemelte a fejét
és nyögött egyet, majd megint elvesztettük. Véres volt a kormány és mind nagyon
féltünk, hogy meg fog halni. Mikor nem kérdezgettek, csak imádkozni tudtam... nem
is volt igazi imádság csak annyit tudtam mondani: Ments meg Uram minket!
Segíts!
Majd egyszer
csak már nem láttam többet. Ekkor becsuktam a szemem, pár másodperc múlva
kinyitottam és minden újra tiszta volt. Láttam, hogy a fiúk lefeküdtek a földre
és épp jött egy mentőautó.
Szinte sosem találkozunk magyarokkal, de akkor odajött
hozzám egy férfi és kiderült, hogy magyar. Beszélgettünk, segített elmondani az
orvosoknak, hol vannak fájdalmaim és értesítette később szüleimet és elmondta,
mi van a többiekkel. Ő volt az angyalom, később még érdeklődött utánam, de nem
láttam többet. Isten mellém adta, hogy ott az autóban egy kis erőt és kitartást
adjon a magyar szó.
Nagyon hideg volt. A rendőrök a helyszínt fotózták. A
tűzoltók levágták az ajtókat, és jött egy helikopter. 5 orvos ugrált Mélanie
körül folyamatosan, azon tanakodtak, hogyan tudják kiszedni az összetört autóból.
Nehéz volt magam tartani már a fájdalomtól és a kezemet
alig éreztem a hidegtől. A fiúkat le is takarták fóliával, ami bent tartja a
meleget. Nem tudtam mi van velük, ez volt a legrosszabb. Mélanieról legalább
tudtam, hogy még lélegzik. Az angyalom és Steffen is azt mondta, én nézek ki
legjobban.
Majd jött egy orvos, felvette megint az adataim és
hívott erős embereket, meg hoztak egy mindenttudó mentős ágyat. Négy erős férfi
tartotta, nekem meg át kellett másznom erre a hordágyra. Fájdalmas menet volt,
de ki kellett szállnom, hogy Mélaniet is ki tudják szedni. És már gurultunk is a
mentőautóhoz. A többiek még ott maradtak.
A mentőben felvágták a kedvenc pulcsim mindkét karját,
negyedik próbálkozásra vénát is találtak, kaptam infúziót és rákötöttek a
gépekre, amik nézték az életfunkcióim. Ezután stabilizálták a derekam egy övvel,
ami egyben tartotta amíg utaztunk. Már párnácskát is kaptam a térdem alá, mert
nem tudtam kinyújtani a lábam, és jól be is takargattak, amikor jött a
sokk. Fáztam és nagyon remegtem. Bár próbáltam kontrollálni, nem ment. Kaptam
valami nagyon erős szert, ami szinte azonnal hatott: a remegés elállt. Kicsit
bele is szédültem.
Közben elindultunk. A fejem felett volt egy ablak,
ahol nézhettem az eget. Mire odaértünk kezdett a drog hatása elmúlni, megint
fáztam. Kihúztak a mentőből, betoltak az első terembe a kórházban, ahol már
vagy 20 ember várt. Azt hittem azért vannak olyan sokan, mert tanulók is vannak,
de később kiderült egy se volt az. A mentős orvos elmondta, mit tudnak eddig
rólam, az ottani orvos mondott pár szót, majd mind nekem estek.
Közben valaki mindig jött és beszélt hozzám, vagy
nyugtatgatott, hogy most már minden jó lesz, vagy magyarázta mi történik, mit
csinálnak, vagy kérdezgetett a balesetről, az adataimat megint felvették. Mikor
magamnál voltam, nézelődtem. Kaptam egy nagyon vicces takarót ami olyan volt,
mint egy zsák, amibe meleg levegőt fújtak, így nem fáztam többet.
Majd jött a röntgen. Áttoltak a szomszéd terembe, ahol
egy nagyon vicces gép várt. Olyan volt, mint egy gyűrű, amivel végig nézték az
egész testem. Lehet mivel
sokat forgattam
a fejem, kaptam egy nyakörvet, ami egyenesben tartja azt. Nagyon nem örültem
neki, de ekkor már egyre kevesebbszer voltam ébren. Majd megkaptam a kontraszt
anyagot, ami égetett volt. Majd kimenetek és mikrofonba mondták, mikor kell
levegőt vennem és bent tartani. Nem tudom, hogy mindent megcsináltam - e, mert
gyakran bealudtam, de egy idő után visszajöttek és áttoltak a másik szobába. Akkor
már kevesebben voltak, mondtak egy pár szót, bár nem sok konkrétum volt még.
Fél 2 lehetett mikor kaptam egy saját szobát. Gépre kötöttek, annyi
fájdalomcsillapítót kaptam, hogy csak aludtam.
Mikor felkeltem, imádkoztam, hálát adtam, hogy élek,
de legfőképp könyörögtem a többiekét, különösen Mélanieért. Énekeltem... Így
erőt kaptam és áldottam Istent. Majd újra legyűrtek a gyógyszerek és elaludtam.
Majd mikor megint felébredtem újra énekelni kezdtem.
Egyszer bejött az orvos, hogy elmondja mit találtak és
mi lesz most. Kiderült, hogy eltörött a keresztcsontom és 3-4 mmre
eltávolodott, eltörött a szegcsontom, megnyomódott a tüdőm, de a térdeimben nem
törött semmi. Valószínűsítette, hogy megoperálnak pár napon belül és kapok egy
csavart a medencémbe. Minden ijesztő hír ellenére mosolyogtam, mikor megláttam,
hogy az orvos neve Engeleiter, azaz angyal-létra. Tudtam, hogy Isten vigyáz rám
és jó kezekbe helyezett.
Legnagyobb meglepetésemre, egyszer csak valaki
helyesen mondta a nevemet. Gyöngyi Lutz keresett, mert a nővérke a
szomszéd szobába küldte. Ő volt az első látogatóm, beragyogta a napom, mikor
imádkoztunk. Elmondhattam, mi történt velem, hogy mi volt az orvossal. De
sajnos ő még semmit nem tudott a többiekről.
Este bejött Steffen, egyből megkérdeztem, hogy vannak. Allan
már aznap hazamehetett és Sebastiannak sem voltak nagyobb problémái, így végül
ő másnap, Mélanie pedig az azt következő nap ment haza. Hozzám minden nap jött
valaki látogatóba, beszélgettünk, imádkoztunk.
A műtét előtt alá kellett írnom egy pár papírt, hogy
tudomásul vettem a dolgokat, így elmagyarázták, hol a törés, hova mennek a
csavarok, és hogy milyen komplikációk lehetnek. Mit is mondjak, ez nagyon
megnyugtató volt... Nagyon féltem, de az aznapi ige a 3. zsoltár volt „De te,
Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem.” És ezen keresztül
Isten erőt és bátorságot adott nekem életem első operációja előtt.
Én voltam az első, akit aznap műtöttek, így szinte
amint felkeltem el is altattak. A műtős orvos kedves volt, kérdezősködött,
honnan jövök, hogy mondják magyarul a „hogy vagy”-okot. Aztán persze számolnom
kellett volna, nem tudtam milyen nyelven és tíztől visszafelé, vagy fordítva. Körülbelül
4 órával később ébredtem és egész nap kába voltam. Jöttek hozzám látogatók, de
nem tudtam ébrem maradni és beszélgetni, ami nagyon rosszul esett.
Másnap arra
ébredtem, hogy hihetetlen hányingerem van és nem sokra rá hánytam is, ami
természetesen hihetetlen fájdalommal járt. Egy kedves hölgy feküdt mellettem a
szobában és mikor látta, hogy milyen rosszul vagyok, elkezdett
biztatni,
zsoltárokat mondott és támogatott. Tudom, hogy Isten adta ezt az idős hölgyet
mellém. Korábban folyton panaszkodott, hogy ő már öreg és meg is halhat. De
később közösen olvastunk Bibliát és az utolsó nap még imádkoztunk is. Reményt
kaptunk egymástól és valamilyen szinten sorstársat.
Az operáció miatt még egy hétig kellett a kórházban
maradnom. Ez idő alatt szépen felépültem, egyre többet tudtam ülni, majd eljött
a napja, hogy fel kellett állnom. A tornász bácsi volt az első, aki nem
magázott, viszont ő is belátta, hogy nem lesz egyszerű mankóval járnom, mivel a
szegycsontom is eltörött. Azért mégis csak megpróbáltuk. Amilyen fájdalmas volt,
olyan csodálatos érzés volt újra felállni. Még az a pár lépés az ágyam mellett
is hihetetlennek tűnt majdnem egy hét fekvés után.
Az advent
valamilyen szinten így kimaradt az életemből, azaz nem készítettem karácsonyi
díszítést a házba, nem készült el az adventi koszorú. De vasárnap megnéztem az
istentiszteletet a tv-ben, mikor már tudtam rendesen ülni, olvastam a Bibliám
és itt sokkal több időm volt ezekre a dolgokra, a látogatóimnak elmeséltem,
hogyan óvott meg Isten, dicsőítettem az Urat a legnehezebb pillanatokban és ő
megerősített, a nővérkék is kérdezték, miért is vagyok Németországban és
egyszerűen Isten ott volt velem minden nap. Mintha ő maga ült volna minden nap
az ágyam szélén.
Az utolsó kórházi napom reggelén kiütések jelentek meg
az arcomon és a karomon, de hazaengedtek. Jó volt egy napot otthon lenni.
Másnap reggelre viszont feldagadt az arcom és kezem és kiütéses voltam
mindenhol. Vissza kellett mennem a kórházba, ahol egy kis várakozás után
visszaküldtek az osztályra, ahonnan tegnap elengedtek, mivel allergiás reakciót
váltott ki az egyik gyógyszer, amit kaptam. Az összes nővérke meglepődött,
mikor újra láttak, már aki felismerte, eltorzult fejemet. Leállították minden
gyógyszerem, kaptam valamit allergia ellen és már csak várni kellett, mire kiürül
a szervezetemből a káros anyag. Ez még 5 napot jelentett. A hölgy, aki mellett
korábban feküdtem addigra már hazakerült, tényleg csak nekem volt
ott akkor. A szobák és a nővérek nem változtak. A látogatók ritkábban jöttek.
Odakerült egy új orvos és már egyedül is járkáltam. A kiütések viszkettek,
égettek, alig tudtam aludni. Egyszerűen szörnyű volt újra ott lenni. Szüleim
ezekben a napokban látogattak meg. Sokat beszélgettünk és jó volt őket látni. Fénysugarak
voltak a napjaimra, mert mikor ott voltak, nem kellett a bajaimra gondolni.
Az utolsó nap Dr. Engeleiter volt viziten és ő mondta,
hogy nem tartana már bent, hiszen nem lát kiütést és én is haza akarok már
menni, így kiengedett. Viszont nem kaptam új gyógyszereket, csak a trombózis
elleni injekciót cserélték ki. Ez azt jelenti, hogy fájdalomcsillapító nélkül
léteztem. Ami a csoda benne, hogy nem volt gond a fájdalomcsillapító hiánya,
nem voltak olyan nagy fájdalmaim.
Az első otthon
töltött héten nem volt sok dolgom, csak gyerek programot kellett összeállítani
a szilveszteri táborra és elindultak a fizioterápiák. Utána pedig jött a
karácsony.
Csak ekkor
éreztem igazán, hogy kiesett 2 hét az életemből, azaz máris itt a karácsony.
Karácsonykor egy munkatársunk családjához voltunk meghívva itt a közelben. Végre
mehettem templomba. Már nagyon vártam, jó volt újra igét hallani. A család is
nagyon kedves volt, együtt díszítettük a fát és még az utolsó ajándékok
csomagolásánál is segíthettem. Mivel mankóval közlekedek, mindenhol
megkérdezték, mi történt és újra és újra elmondhattam, Isten hogyan mentett meg
minket. Közben pedig gyorsan gyógyulgatok, már nem szenvedés a lépcsőzés,
egyedül be tudok szállni magasabb autókba is.
December utolsó hetében elkezdődött a szilveszteri
családos tábor. Elméletileg nem kellene dolgoznom, de a csapatra ráfért a
segítség és mesélni még így is tudok. Szóval az első két nap áhítatát
megtartottam, persze a játékokat más csinálta a gyerekekkel, de így is szuper
volt. Nem tudtam teljesen ott lenni, mert terápiára kellett mennem, viszont a
gyerekek nagyon kedvesek voltak és imádkoztak értem is. Itt is folyton
kérdeznek a mankó miatt, de ez csak újabb lehetőséget jelent a
bizonyságtételre. Egyik nap felajánlottuk a gyerekeknek, hogy játszhatnak
sorversenyt csokiért, vagy színezhetnek és elmondom nekik a baleset
történetét, mert már nagyon kíváncsiak voltak. A leghiperaktívabb kisfiú maradt
ott színezni, hogy halja a történetet. Allan háromszor is megkérdezte, hogy
biztos-e a döntése, mert annyira hihetetlen volt, de valóban érdekelte a
történetem. Kiderült, hogy a tini-klub, amit a szomszéd városkában tartunk, élő
imaközösséggé formálódott a baleset után, mert nagyon sokat imádkoztak értünk
és többen is elkezdtek hangosan imádkozni.
Isten kezén fog és vezet a csodák közt, minden nap új
erőt ad, amire szükségem is van, mert nap végére kellően elfáradok. De minden
nap megújít és új lehetőségeket, meglepetéseket ad elém. Például elég, ha egy
kedves sofőrrel
találkozok, aki
segít és még az ajtót is kinyitja nekem, vagy az ahogyan a csapat gondoskodik
rólam, ahogy mindenben segítenek, kreatív ötletekkel próbálják könnyíteni az
életem, mint a székből eszkábált tolószék, vagy a műanyag láda a tusolóban.
Érdekes, hogy miközben a legrosszabb dolgokat tapasztalom meg, Isten annál több
jót mutat meg a körülöttem lévő világból.
„Ne félj, mert én veled vagyok, ne
csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt
győzelmes jobbommal támogatlak.”
Ézs. 41;10
Imakérések:
·
A gyors gyógyulásért
·
A fájdalmak csökkenéséért
·
Hála a mindennapi csodákért
·
Hála a szilveszteri táborért
